
Saját történetem
Sokáig nem akartam magamról írni. Viszont azt gondolom, egy ilyen oldal nem állja meg a helyét anonim módon, így hát végül úgy döntöttem, megosztom veled saját történetemet.
2016-ban egy megfázásos betegség után jelentkeztek a tünetek. Egyik pillanatról a másikra enyhén elhomályosult és összemosódott a látásom, amelyet fejfájás követett. Időszakos kettőslátás alakult ki, aminek – az elvégzett vizsgálatok ellenére – senki nem tudta megállapítani a pontos okát. 2 és fél évvel később egy kontroll vizsgálatot követően szklerózis multiplex-szel diagnosztizáltak.
Anno szinte semmit nem tudtam a betegségről, csak akkor kezdtem utánaolvasni, amikor meghallottam, milyen irányba vizsgálódnak az orvosok. Mivel az interneten található források meglehetősen bizonytalan és elkeserítő jövőképet vázoltak fel, így hamar felhagytam a böngészéssel. Amikor az orvosomat kérdeztem, hogy előnyömre szolgálhat-e bármiféle életmódbeli változtatás, a mediterrán diétán kívül és a túlhevülés elkerülése mellett nem kaptam egyéb javaslatot.
Sokáig optimistán álltam a kialakult, új helyzethez, hiszen tünetmentes voltam, úgy éltem, mint mások. Az orvosom közölte, hogy esetemben egy jóindulatú típusú betegségről van szó, ennek ellenére nem lehet tudni, hogy mikor, mi fog történni. Tehát a bizonytalanság és a kontroll hiányának érzése továbbra is megmaradt, ami hosszú távon egyre nyomasztóbbá vált.
Sportolói hátteremből kifolyólag azt tanultam meg, hogy több és keményebb edzéssel javulni fog a teljesítményem és idővel, egyre jobb eredményeket érek el. Most viszont azt sugallják, hogy semmit sem tehetek a saját egészségemért, csak éljem tovább az életem és bízzak benne, hogy minden rendben lesz. Fontos megjegyeznem, a fenti sorokkal senkit nem szándékozom sértegetni vagy becsmérelni. Úgy gondolom, az orvosok a legjobb tudásuk szerint járnak el és emberfeletti munkájukkal rengeteget segítenek a pácienseknek. Túlterhelten, állandó stresszhelyzetben teljesítenek és mindemellett ritkán kapják meg a szükséges háttértámogatást.
Ezen tények ellenére én egyedül éreztem magam és többé nem tudtam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, újra elővettem a laptopomat és – a mai napig tartó – kutatásba kezdtem, olyan példákat és megoldási lehetőségeket keresve, amelyek támogatják az egészségem megőrzését. Ezeket a kutatásokat és gondolatokat foglalja össze ez a platform. Kezdetben magamnak kezdtem el gyűjteni a történeteket és a belőlük származó javaslatokat, de idővel úgy éreztem, ezt mások számára is elérhetővé kell tennem.
Sokat hezitáltam, hogy vajon publikáljam-e az itt leírtakat. Végül az alábbi gondolat lendített tovább a bizonytalanságomon:
“Ha csak egy embernek is segítek ennek a platformnak a létrehozásával, akkor már megérte!”

Nem vagyok orvos.
Nem vagyok dietetikus.
Nem vagyok pszichológus vagy pszichiáter.
Nem vagyok természetgyógyász.
Nincs személyi edzői végzettségem.
És coach vagy életmód tanácsadó sem vagyok.
Nade akkor, mégis ki vagyok én?
Egy átlagos, 31 éves fiú, aki Budapesten él, online marketinggel foglalkozik, szeret sportolni, szereti az embereket és hisz abban, hogy – a legtöbb orvos véleménye ellenére – igenis tehet az egészségéért.
Magam miatt kezdtem el az írást, hogy a félelemérzetet és szorongást pozitívabb érzésekre cseréljem. Ezt a kiegyensúlyozottabb, örömtelibb és bizakodóbb hozzáállást szeretném minél hosszabb ideig, tartósan is fenntartani.
Nem tudom, hogy a történetekben fellelhető javaslatok mindenki számára egyformán működnek-e. Azt sem tudom, hogy azok az információk, amiket összegyűjtöttem és amikből javarészt táplálkozom, valóban igazak-e. Mindkét esetben azt szeretném gondolni, hogy egyértelmű igen a válasz.
Egy dolog azonban kétségtelen: számos “csodatörténet” vagy “csodagyógyulás” létezik, amikről itt-ott hallhatunk, olvashatunk. Azontúl, hogy ezek a történetek örömmel és bizakodással töltenek el minket, különösebb figyelmet nem szentelünk nekik. Ha közelebbről vizsgálódunk, akkor viszont ismétlődő minták fedezhetőek fel közöttük. Ezek a minták elsősorban életmódbeli változtatásokat jelentenek, melyek összehangolt alkalmazása csodával határos átalakulásokat eredményezhet.
Én ezeket a mintákat kezdtem el megszállottan kutatni és beépíteni az életembe.
Megfelelő témáról írok egyáltalán? Pontos a felállított diagnózis?
Számomra még az is kérdéses, hogy milyen betegséggel nézek szembe. Tudom, ez furcsán hangzik, de ha az ember kutakodik, akkor – esetemben – több lehetőség is felmerül. Egyre több neurológus vallja azt, hogy nem beszélhetünk egyetlen betegségről, amikor az SM-et említjük. Ez inkább gyűjtőnévként szolgál a több, eltérő- fajta és lefolyású betegségnek.
Eddig ezek az opciók merültek fel a diagnózisomat illetően: sm, borrelia okozta lyme-kór, bartonella vagy a borrelia társfertőzéseinek köszönhetően kialakult sm. Ki tudja melyik volt hamarabb, a tyúk vagy a tojás? Van-e egyáltalán összefüggés ezek között a dolgok között? Erre még a mai napig nem kaptam választ.
Úgy döntöttem azonban, hogy nem is várom meg, amíg kiderül, inkább – addig is – mindent elkövetek, hogy támogassam a szervezetemet. Amikor kétely merül fel bennem azt illetően, hogy mégis mi a fenét csinálok, akkor ezt szoktam magamnak mondogatni:
"Nincs vesztenivalóm, elvégre a tiszta étkezés, a friss levegő, a jó alvás és a testmozgás senkinek sem árt!"

Mit gondolnak majd rólam mások: a család, barátok, távolabbi ismerősök? És mi lesz az orvosok reakciója?
Aki igazán közel áll hozzám, már ismeri a történetemet. De mi lesz a többiekkel? Mit fognak szólni?
Nem szeretném, hogy sajnáljanak. Nem szeretném, hogy máshogy kezeljenek. Nem szeretném, hogy eltávolodjanak vagy féljenek “tőlem”. Inkább azt szeretném, hogy ugyanúgy tekintsenek rám, mint eddig. Sőt, akár egészségesebbnek, vidámabbnak és kiegyensúlyozottabbnak lássanak.
Ami pedig az orvosokat illeti, az első dolog (vagy inkább remény), ami eszembe jut, hogy kétirányú kommunikáció alakulhat ki közöttünk. Én meghallgatom őket, ők meghallgatnak engem és idővel olyan javaslatok is terítékre kerülhetnek, amelyekről korábban nemigen volt szó. A talán túlzottan is optimista jövőkép mellett természetesen van bennem félelem, hogy nem értenek majd egyet az oldalon fellelhető tartalmakkal, sőt ellenzik azokat és teljesen elítélnek majd, amiért ilyen témáról írok. Mint sok minden más, idővel ez is kiderül.
Félek, hogy mit gondolnak majd azok, akik hasonló diagnózissal, és – velem ellentétben – súlyos tünetekkel élik mindennapjaikat. Mi alapján próbálok én segíteni nekik? Hogy merészelek okoskodni, amikor teljesen eltérő élethelyzetben vagyunk? Mit tudok felmutatni?
Az igazság az, hogy semmit. Egyszerűen csak inspirálni szeretnélek titeket.